Konnektivizmus, 21. századi készségek, paradigmaváltás az oktatásban, netgeneráció stb. Megannyi fontos, hasznos, az életünket (egyre jobban) befolyásoló kulcsszó. A kérdés az, hogy vajon mindezt hogyan lehet az iskolai tanórák mindennapjaiban is megvalósítani. Hol van és mi a szerepe a tanárnak ebben az új világban? Mit és hogyan kell tennünk ahhoz, hogy sikeresek legyünk, és a szép elméleteket, gondolatokat átültessük a pedagógiai gyakorlatba. Nemrég olvastam egy blogbejegyzést, ahol egy tanár ír elég elkeseredetten arról, hogy hiába a szabadság, a tanulói autonómia, a világ közös felfedezésének az igénye, bizony a diákok teszteket, számonkérést, szigort, rendszert akartak. Sokat gondolkoztam azon, hogy egy ilyen pozitív gondolat miként pattanhat le a valóság tűzfaláról. A lapozás után erről található pár hangulatkeltő gondolat.

Nem látják, hogy jót akarok?

Kezdő tanároknál tapasztalható ez az érzés (persze nem csak náluk, néha mindenkiben benne van). Lelkesen, tele új ötletekkel, jó esetben koncepcióval és jóindulattal elindulunk a pályán, majd nem tudunk mit kezdeni az álmos gyerekekkel hétfő reggel. Tanítanám én őket demokratikusan, felfedezve a világot közösen, nagyokat beszélgetve az élet dolgairól miközben a gyerekek egymás szájából veszik ki a szavakat és valahogy pezseg az osztályban a levegő. Ilyen egyébként valóban létezik, és felemelő érzés. Hasonlóan ahhoz, ahogy a diákok a Holt költők társasága című filmben is álltak a padokon. Szóval ilyen van, és aki szerencsés, megtapasztalhat hasonló katartikus élményeket a pályafutása során. De nem mindig van, és nem kiszámíthatóan jön. A hétköznapok néha szürkébbek, de attól még hasznosak, fontosak, és megágyaznak a nagy pillanatoknak. Egy diák mesélte el értetlenkedve, hogy a tanáruk egyszer kedden a második órában felállította őket a padokra, majd elkezdte széttépni a könyveket. A gyerekek csodálkozva nézték a padon állva, hogy a tanár mit csinál, majd amikor szabad volt megint leülniük, megkérdezték, hogy nem lehetne-e inkább mégis a házit kijavítani .... ennél még annak is több értelme van ugyanis.

Jogosan sértődünk-e meg, ha egy diák nem mer véleményt formálni valamiről, nem érti, hogy mit is kell csinálnia egy projektben, vagy nem tud hosszasan vitázni elvont témákról? Akkor, ha nem tud élni a demokráciával, ha az az igénye, hogy a tanár vezesse az órát, és nem érti, hogy mi is az ő feladata, amikor megkérdezik tőle, hogy 'mit csináljunk ma'. Hiába vezetjük elő a legkreatívabb feladatokat, az IKT eszközök legizgalmasabbikát, ha a gyerekek nincsenek ehhez szokva.

Türelem a paradigmával szemben

Sajnos ha az oktatást a sarkánál fogva szeretnénk kifordítani, nem lesz elég a lelkesedés. Sokkal több kell: koncepció, a változás fontosságának és jellegének belátása, valamint módszertani eszköztár a koncepció sikeres átültetéséhez a gyakorlatba. Ez pedig rendkívül nehéz, összetett és sokkal több energiát felemésztő feladat, mint csak 'rendesen' tisztességesen tanítani. Aki erre vállalkozik, ezt tudnia kell. Nem lehet egyik percről a másikra azt várni a gyerekektől, hogy megértsék, hogy mit is jelent egy ilyen új rendszer, főleg ha ők a jegyek bűvöletében élnek. Ha elveszünk, adjunk, ajánljunk helyette valamit. Lehet elszabotálni az osztályzást, és mindenkinek ötöst adni, függetlenül attól, hogy teljesít, halad stb. A gyerekek is elfogadják ezt, de egy idő után mégis tiltakoznak, illetve nem veszik komolyan a tanárt - aki pedig mennyire haladó szellemiségű. Azért van ez - szerintem  - mert ha az érdemjegyek nem is, a visszajelzés feltétlenül hiányzik a diákoknak, és ezt számon fogják kérni rajtunk. Hozzátenném: jogosan! Csináljunk velük portfóliót, adjunk kis matricákat, vagy legyen a gyereknek elég az, ha csak annyit mondunk 'ez most jó volt!'.

Meggyőződésem, hogy a közoktatásban a falak mögött nagyon komoly értékek laknak, és ezeket elő lehet csalogatni. A fal lebontásához azonban lehet, hogy nem a legjobb eszköz a 'fej'. Aki fejjel megy a falnak, annak fájni fog - a falnak meg nem!